Nyugat, 1919. 12–13. szám A figyelmesen olvasónak észrevevései mindig élesebbek, mint a társalgáson keresztül gondolkodónak. Gondolatai súlyosabbak, különösebbek és mindig van bennük valami, ha csak egy leheletnyi is, ami túl a jelentőségen, értelmen, már érzés, együttérzés az íróval, aki izgalomban tartja s aki roppant figyelmet, mérlegelést és vele pontosan együttműködő akaratot követel, a teremtő ösztönnek azt a lendületét, ami minden esztétikus hajlandóságú olvasóban meg van. Ezt a lendületet, ezt a teremtő ösztönt soha egy író sem követelte az olvasótól annyira, mint Dosztojevszkij, aki hasonlatosan a szertelen életerejű Balzachoz, őszinte könnyeket ontott regényhőseinek tragédiái fölött. Olvassuk csak a "Lealázottak és megbántottak"-at, melyben ezt írja: "Ha valamikor is boldog voltam, nem a dicsőségeim mámorának első perceiben éreztem magam boldognak, hanem akkor, mikor még senkinek sem olvastam fel kéziratom. Talán azokon a hosszú éjszakákon, amelyeket lelkendező álmok, remények és a munkám iránti szenvedélyes ragaszkodás közepette töltöttem, amikor azokkal a teremtményekkel, akiket én alkottam, együtt éltem, mint testvérekkel, mint valóban létezőkkel, szerettem őket, velük örültem, bánkódtam és megrendültem úgy, hogy igaz könnyeket sírtam szegény hősöm balszerencséje miatt. "
A zsombolyai bárókisasszonyok nyitott kocsin mentek hazafelé Dabonyból, ugy, a hogy reggel kijöttek a bálból, csak egy-egy kis bolyhos hófehér gallért dobva a vállaikra. A két leány meg az asszony nénjük, a ki voltaképen csak azért ment velük, hogy magára haragítsa a világot, a miben a makacs asszonyoknak különös gyönyörüsége telik, meg az öreg tante, a ki az illendőség kedvéért kisérte el őket a bálba, olyanforma csoport volt, mint egy nagy fehér, itt-ott szines virítós bokréta - a tante helyén nagy kopott georginavirág - belehelyezve szép óvatosan a batár öblébe. A szél egy-egy fehér meg rózsaszin szallaggal játszott a sebes hajtásban és jókedvüen csicsergett a két leány. Azon fáradoztak, hogy belevonják a gyermekes pajkos történeteikbe a testvérüket is, az asszonyt, de az nem igen hallgatott reájuk. Hátradült a kocsi vánkosára, behunyta a szemeit s a dabasi dülőnél, pontosan ott, a hol az ut letér Halmágy felé, sírni kezdett. Nem hangosan, csak a könnyeivel, a melyek egymás nyomába folyva, végigmosták az arczát.